Lábatlan

2014.augusztus

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Művésznő!

    Ma, Simon Anikó személyében dunaszerdahelyi művészt köszönthetünk Lábatlanon, a Gerenday Közösségi Ház kiállítótermében. Pedagógiai tanulmányait befejezve, igazi lokálpatriótaként tért haza és helyezkedett el 1990-ben, szülővárosában, a Kodály Zoltán Alapiskolában. Pedagógiai ismereteit a Nyitrai Tanárképző Főiskola magyar nyelv, irodalom és képzőművészeti nevelés szakán, valamint a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Képzőművészeti Tanszékén sajátította el.
Művészetpedagógusi pályára készülve kipróbálta magát a mozaik, az akvarell, a litográfia, a tűzzománc és a batik készítés műfajában is. Néhány éve, összegezte mind azt, ami ezeknek a technikáknak a lényege, és így talált rá igazi műfajára, az üvegfestésre.
    Önálló kiállítással 2011-ben lépett először közönség elé. Azóta szülővárosán kívül Nyékvárkonyban, Rév-Komáromban, Sikabonyban, Párkányban, Esztergomban ismerhette meg alkotásait a művészetkedvelő közönség.
    A síküvegfestés műfaján belül sajátos technikát alakított ki. Eljárásáról a következőket írja: „…áttetsző, színtelen üveglapot használok. Bár az üveglap mögé néha rajzlap kerül, a fény hatása mégis akkor érződik a legjobban, ha nem teszek rajzlapot közvetlenül az üveglap mögé. Festményeim üvegfestékkel készültek. Ez a speciális, oldószeres művészfesték kiégethető, így még tartósabb. Az üvegfesték erőteljes, ragyogó színeit szeretem. Hátránya, hogy nagyon nehezen kezelhető. Kicsit a körömlakkhoz hasonlóan viselkedik, ha az üveglaphoz ér a festék, azonnal megköt. Ezért festés közben nincs módom javítgatni. Hátránya még, hogy nagyon korlátozott színskála áll rendelkezésemre.” Az erőteljes, ragyogó színek és a dekorativitás iránti igényét a batik és az akvarell technikai korlátai miatt nem elégíthette ki. Szóba jöhetett volna még a tűzománc, amely alkalmas a csillogó, élénk színekben gazdag, fénylő és dekoratív művek létrehozására, ám ez a műfaj csak arra képes, hogy felülete csillogva visszaverje a fényt. Ezért igazából ez sem felelt meg alkotói szándékainak. Olyan technikára vágyott, amely a fényt átengedi, és ezzel teszi varázslatossá alkotásait. A kiállított képek tanúsága szerint megtalálta azt.
    Farkas Veronika művészettörténész rév-komáromi megnyitójában találóan aranykertnek nevezte a kiállított művek összességét. Nem tévedett. Simon Anikó kiállítása alkalmas arra, hogy a magyar mondavilággal, az olykor emberi tulajdonságokkal is felruházott gazdag flórájú és faunájú aranykertjével, jellegzetes, mesés, magyar motívumkincsünk megidézésével meghódítson bennünket.
    A terembe lépve elsőként az „Álmok és könnyek”, az „Út”, és a Cím nélküli képeket érdemes szemügyre vennünk. A keresztény hit szerint az Istenhez vezető út, életünk egyik legáltalánosabb szimbóluma. Álmokkal és könnyekkel kísért bejárása során vállalnunk kell az aggodalmakkal, belső feszültségekkel és vitákkal járó küzdelmet, a magunkkal hozott örökségekkel való szembenézést, képességeink, korlátaink, meghatározottságaink, feladataink, kapcsolataink tudomásul-vételét. Utunkat járva, olykor vállalkoznunk kell a célunk elérése szempontjából járhatatlannak minősülő, csábító tévutak elhagyására is az ehhez tartozó felelősség vállalásával és annak minden következményével együtt.
     E kompozíciók dinamikáját a képek színvilága, az arany háttér, a kelta ornamentika és a számtalan különböző színű elem korlátai között tartott hullámmozgása adja. Egyszerűbben fogalmazva, e művek tudatosítják bennünk a tényt, mely szerint az égi Atyához vezető utat mindannyian bejárjuk, de azt nem nyílegyenesen, hanem az Isten által adott szabad akaratunk birtokában kanyarokkal, kitérőkkel tarkítva tesszük meg.
    A magát református magyar emberként megfogalmazó alkotó számára kiemelkedő jelentőségű a nemzeti kultúra hagyományainak ápolása. Ennek jegyében születtek a „Páva” a „Turul”, és a „Csodaszarvas” című alkotások. Az egyházi vonatkozású művek közé tartozik a magyar református egyház címermadara, az örök életet és a feltámadást jelképező „Főnix”.
A díszes tollú „Páva”, a keresztény szimbolikában Krisztust, az örökkévalóságot és a teljességet jelképezi.
A magyar nemzeti hagyományokat két alkotás idézi. Az egyik a „Csodaszarvas”, melyet arany háttérrel, és az örök életet adó Nappal együtt jelenít meg. A csodaszarvas volt az a mitikus lény, mely a hun-magyar eredetmonda szerint új hazába vezette a hunok és magyarok őseit.
    A másik, a „Turul”, mely nemzeti hagyományaink szerint, az Árpád-házi fejedelmek és királyok hatalmának isteni eredetét jelképező totemállat. A turulmadár a hun-magyar azonosság tanát hangsúlyozó geszta szerint a római birodalmi sashoz, Jupiter madarához hasonlóan, a nemzeti nagyság és a győzedelmes haderő kifejezője. Ebbe a körbe sorolhatjuk a keleti gyökereinkre utaló, indiai ornamentikával díszes „Elefánt” című alkotást is.
A következő, immár személyes világunkhoz közelítő körben, a fennkölt témákat, személyünkhöz, mindennapjainkhoz kötődők váltják fel. E képek, kedvességet, játékosságot és pozitív életérzést sugároznak.
    Ez a tiszta és szép világ jelenik meg a végsőkig leegyszerűsített magyar motívumokat megjelenítő „Mese”, „Népi motívum” című alkotásokon.
     Az itt látható művek tanúsága szerint, kedvelt motívumai közé tartoznak a fák és a madarak, melyek gyakran visszatérő elemei alkotásainak.
     E kiállítás egyik meghatározó darabja a „Fa” című alkotás, mely talán a hindu világfára, a végtelenül egymás után következő évek szimbólumára utal. E fa körül keringenek, olykor megülnek ágain a nappal és az éjszaka kék madarai. Ám lehet a magyar mondavilágban is ismert Életfa, az „élet fája” is, amely arra utal, hogy Isten kegyelméből a Mennyországban visszanyerhetjük a tudás fája tiltott gyümölcsének elfogyasztása miatt elveszített örök életünket.
    A „Cinege”, az „Indián cinege” és a „Cinegék” című képeken egymás gondolati hatását erősítve előbb egyedül, majd többedmagával jelenik meg a tavasz közeledtét elsőként hirdető cinke. Kísérő motívumként erősíti szerepüket a kelta hitvilág szerint a halhatatlanságot, az erőt és a testi újjászületést szimbolizáló fagyöngy. A tájainkon honos sok színben pompázó „Cinege” és a szürke színek által dominált tollazatú, távoli rokon „Indián cinege” egyként azt jelezi, hogy a megújulást daloló hírnök abban a reményben harsogja a „nyitni-kék” dallamát, hogy társai követik, s hívó szavára a régen várt tavasz is megérkezik.
    Az ablakból kinéző, tavaszváró ember számára ismert élményként jelennek meg a kofák módjára csiripelő „Mi újság?” című kép barna tollazatú madarai.
     Líraian szép a szerelemre és annak gyümölcsére utaló „Szitakötők”, „Vágy”, „Remény” és „Kezdet”sorozat, melyet a család összekapaszkodását szimbolizáló, az ősz ragyogó, meleg színeiben pompázó, gyümölcseiket megérlelt és elhullatott levelű fák az „Együtt”, a „Gesztenyék”, az „Indián Nyár” című képek tesznek teljessé.
    Önálló egységet alkotnak a virágok. A „Margaréták”, a nőszirom, más néven írisz ábrázolások. Egy-egy további kép szól a virágát folytonos szeretettel és imádattal Isten felé forduló lelket jelképező napraforgókról és a pipacsokról.
    Simon Anikó aranykertjének gazdagsága képeinek sorát igen szerencsésen fogja össze a szimbólumokban talán leggazdagabb, itt „Álomkék” korábban „Szél, víz, levegő” címet is viselő alkotás. Az álmaink végtelen kékjében pompázó kép, a képzelet és a szürrealitás világához kapcsol bennünket. Centrumában a görög mitológia szép, fiatal leánya, jótékony hatású tündére, a virulás, a felüdülés, az egészség, a szaporodás gondozója, a természet szépségének és rendjének kifejezője, a nimfa áll. Szélben lobogó haja a víz, testén belül, a szíve táján kap helyet a föld mélyének vizét és az eget összekötő fa, a lobogó haj felett repked a japán mitológia hitvesi boldogságra utaló pillangópárja és a boldogság kék madara.
    Simon Anikónak gratulálok, további alkotó munkájához sok sikert kívánok. A rendezők munkáját megköszönve, a kiállítást megnyitom.